this is my story

A szüleim mesélték, hogy milyen nyugodtan és békésen hullott a hó azon az éjszakán, amikor megszülettem. Igazi idilli helyzet átlagos fiúként nőttem fel a szegényebb rétegben vidéken, hét éves voltam, mikor megszületett a húgom. Nagy szemekkel figyeltem a védtelen kisbabát és akkor eldöntöttem, hogy én nem leszek olyan báty, aki lökdösi a húgát, hogy aztán jól kinevesse és egyéb gonoszságokat csinál. Nem tudom, miért, de amint ránéztem, csak azt láttam, hogy ő  a testvérem és kötelességem megvédeni, hiába utáltam a kötelességeim többségét, mint a "feküdj le korán" ,vagy amikor nem mehettem ki játszani a többiekkel (büntetésként a csínyeim miatt), ez az egy, aminek a megszegését egész életemben bánni fogom.
Azonban ahogy a húgom nőtt, ő is átesett a felnőttek által "túl élénk fantáziának" nevezett élményen, mint szinte minden fiatal gyerek. Éjszakánként sokszor rohant át a szüleinkhez, majd később hozzám, mert a Mumus ijesztgette. Én ilyenkor mindig nevettem és biztosítottam, hogy a Mumus nem létezik, hiába láttam a villogó élénksárga szemeket a szoba sarkában...
Nem védheted tőlem mindörökké!
Hallottam a fenyegetéseit, sokáig, később azonban ezek is eltűntek az életünkből, ahogy ő maga is. Úgy gondoltam, észrevette, hogy eredménytelen olyanokkal próbálkoznia, akik nem hisznek benne.
Iskola után mindig hazaindultam, hogy a húgommal és a többi barátommal töltsem a délutánt. Mindig megnevettettem őket, még akkor is ha ez néha elég veszélyes is volt... sosem törődtem vele, felelőtlenül felmásztam a legmagasabb fa legmagasabb ágára, cseppet sem törődve az aggódásukkal, csak hogy szórakoztassam őket, én sosem féltem, hiszen néhány kisebb balesettől eltekintve semmi bajom nem történt. Ez így volt akkor is, mikor idősebb lettem.
Egyik nap én és a húgom elmentünk korcsolyázni a közeli befagyott tóhoz, anya még utánunk kiáltotta, hogy legyünk óvatosak. Persze én szokás szerint figyelmen kívül hagytam...
A testvérem remegve állt a jégen, amitől csak még gyorsabban szaladtak a repedések a lábai alatt.
Jack, én félek!
Nem bízott bennem, én sosem figyeltem a szabályokra, sem a biztonságra, mindig csak a csínyek, a kalandok jártak az eszemben, kizárva a félelmet. Ami lassan beszivárgott a tudatomba, ahogy éreztem a jégtakaró felrepedezését a csupasz talpam alatt... csak játszunk.
Hirtelen megragadtam a húgom lábát a botommal és a hóval fedett partra rántottam őt. Megkönnyebbülten felnevettem, de a nevetésem hamar félbeszakadt, ahogy a jég beszakadtam alattam.
Jack!
Sokáig semmit sem éreztem, csak a sötétséget és a hideget, mikor valami a felszínre rángatott, valami fényes dolog... nem igazán voltam tudatában annak, hogy mi történik, ameddig ki nem emelkedtem a vízből, önkéntelenül is mélyet lélegeztem a hűvös levegőből.
Ekkor láttam meg az egyik fa ágán ülő férfit. Hosszú ,világos, szinte már fénylő hajkoronája olyan volt, akár a fölöttünk lévő Hold az éjszakában. Világos szemeivel rám tekintett... nem sokkal később már a földön ültem, egy takaróval az átfagyott, de valami csoda folytán élő testem körül, a magát Holdembernek nevező férfi pedig csak mesélt és mesélt, én meg hitetlenkedve hallgattam.
Elmondta, hogy én nem vagyok egyátlagos ember, mert képes vagyok varázsolni. Perszer én csak hitetlenkedve nevettem rajta, mi mást tehettem volna? Ő csak megkért, hogy érjek oda egy fához, én értetlenül követtem az utasításait, átfagyott ujjaimat a fa törzsére tettem, de szinte azonnal el is rántottam, amint észrevettem az ujjaim nyomán végigfutó deret. Értetlenül néztem a kezemre és a másikra, amelyikben a botot tartottam, amit szintén jégkristályok borítottak... de miért tartottam a kezemben egy botot? Kié lehet? Én ki vagyok?
Jack Frost a neved.
Hallottam meg a hangot a fejemben, az övé volt, a titokzatos férfié, de ahogy felé ugrottam, ő szó szerint fénnyé oszlott.
Miután túltettem magam a meglepődésen, hogy tudok repülni, a legközelebbi faluba száguldottam, de az emberek átsétáltak rajtam és nem láttak, nem hallottak. Mielőtt igazán kétségbeeshettem volna, egy gyengéd hangot hallottam meg a hátam mögött, hátrafordulva pedig egy élénk színű tollakat viselő nőt láttam meg, aki Fogtündérként mutatkozott be és elmondta, hogy az emlékeimen tud segíteni, hamarosan pedig egy díszes palotában álltam, ő és a kicsi, kolibriszerű tündérkéi kerestek valamit, mikor egy újabb hangot hallottam meg.
Ezt keresed?
A Mumus ált ott, de már nem csak egy sötét árnyékként, hanem teljes emberként, a kezében egy fogakkal teli tárolót tartva. Az én emlékeimet, ezt a zsigereimben éreztem, de mikor odaugrottam, hogy elvegyem tőle, egy fekete ló ugrott elém. Nem egy egyszerű ló volt, fekete homokból állt és árasztotta magából a rettegést, a sikolyokat, a félelmet.
Csak ha átengeded nekem...
Először persze értetlenkedtem, mégis mit kéne átengedem neki? Azonban pár perc múlva meggyőzött és a Fogtündér ellenkezése ellenére átvettem a fogakat, a Mumus pedig sötét árnyékká foszlott.
Mikor visszakaptam az emlékeimet, egyből összeesetem, mert rájöttem, a húgomra gondol. Akire én nem emlékeztem...
Mire odaértem, már késő volt, a húgom zokogva vergődött az ágyon, a szüleim elkeseredetten próbálták nyugtatni, de a Mumus... ő csak állt a szoba végében és nézte a húgom szenvedését egy elégedett mosollyal az arcán. A gyűlölettől vezérelve rátámadtam, de legyőzött, én meg kénytelen voltam elfogadni, hogy képtelen voltam megvédeni a testvéremet.
A szomorúságomat igyekeztem kalandokkal elfojtani, berepültem az egész világot, a fagy és a hó pedig velem jött. Az emberek soha nem láttak, a gyerekek sem, csak a hót és a jeget látták. Bár, részben az is én vagyok.
Az átok engem is elért és egy átlagos tinédzsert csinált belőlem, szőke hajjal, de a szemem ugyanolyan pajkosan csillogott ,mint a mesevilágban. Gondtalan lehettem, nem tudva a szörnyűségről, amit a húgommal tettek, az emberek számára láthatóan. Azonban ahogy elért a lökéshullám és visszatértek az emlékeim, döbbenten értem hozzá az egyik barátom vállához, ám a kezem átsuhant rajta, bár ő megérezte a hideget, de nem vett észre, én pedig döbbenten néztem az embereket... újra láthatatlan lettem. Kivéve egy hátul álló, sötéthajú férfi számára, aki ugyanazzal a gonosz mosollyal nézett rám, mint annak idején a húgomra.
Minden a régi.