Nem várt gyerek volt, és mindig is így kezelték. Nyolcéves volt, mikor anyja férjül fogott magának egy dokkmunkást, de ez számára csak annyiban jelentett változást, hogy onnantól kezdve neki is a hajók körül kellett segítenie. Mire első féltestvére megszületett, már a vendégmunkások és az utasok zsebének tartalmából élt, még ha ez nem is javított a verések arányán. A dologidőt rendszerint megkurtította, helyette a környékbéli gyerekekkel csatangolt, és a közeli szántókon öntött ürgét vagy fogott épp nyulat, hogy aznap is legyen mit enni. Tizenhat már elmúlt, mikor komolyabba összeszólalkozott a mostohájával, és végül elcsapták otthonról.

Ilyen még sosem történt korábban.. Most egyedül vagyok, tényleg egyedül.. leszámítva persze azt a kurvát a sikátor túlvégén, meg azt a patkányt éppen szemközt. Vajon a húsa is olyan undorító, mint a szaga? Á, kár is érte, túl kövér lenne egymagamnak, a többiek meg már régóta a dunyha alatt húzzák a lóbőrt, meg sem fordult a fejükben, hogy komolyan beengednek egy éjszakára. Itt nincs semmi, csak a sötét Temze, a kormos eső és a halbűz, talán.. Mi volt az?

Az árny ragadta el, hogy sokakhoz hasonlóan játszótársa legyen egy elmebetegnek. Az első időkben egyszerre gyűlölte és félte, többször is megpróbált menekülni, még a tengerrel is megpróbálkozott. Többször meg is sérült, és még az orcáján húzódó mély seb ellenére is elmondható, hogy könnyen megúszta ezeket a többiekhez képest. Ő túlélő, és bár fiúk jöttek-mentek, a tehetetlensége rátelepedett, és szép lassan el is fogadta, hogy kényelmesebb ezt élvezni, mint szenvedni tőle.

Buta fiú, olyan jól érzi magát köztünk, velünk evett, velünk táncol, most már örökre Pané. Az apja, az a csillogó ökör pedig mondhat akármit, mindig hozzánk fog húzni a szíve..

Nocsak, nem fölkapta? Semmiség, még visszatér. Így vagy úgy.

A gyilkolás, lopás és vadászat hétköznapi lett, ő pedig mind jobban megkedvelte. Nem is hitt a fülének, mikor a többiek megtagadták mindezt, holmi család reményéért. Bolondok. Pan nem bukik el.