this is my story

Nos, ha úgy alakul, hogy arra kérnek, az életemről meséljek, rendszerint nem nagyon tudom, hol kezdjem, és azt is mindig hozzá is teszem, hogy nem egy boldogsággal teli történetet fognak hallani. A tündérek a jót hivatottak szolgálni, segíteni másokon, boldogságot hozni mások életébe. Meg kell, hogy mondjam, legtöbbünknek sikerül. A jó tündérek bizonyítják, miért is születtek annak. Mert bizony nem mindenkit szán a sors tündérnek. A szárnyak az élet ajándékai, amit később kiérdemlünk és bebizonyítjuk, hogy érdemesek vagyunk rá. Hát... én nem igazán vagyok ilyen tündér. Sőt, gondolnád, hogy voltak idők, mikor egyszerű földi halandó voltam? No igen, egy cseppet sem egyszerű, nem felhőtlenül boldog és talán nem is unalmas történet elé nézünk... A tündérek származásáról szóló részt inkább átugornám, hiszen nem szeretném újonnan vissza szerzett szárnyaim veszélybe sodorni olyasmi kifecsegésével, amiről sokaknak nem kell tudniuk. A varázs- és varázstalan lények egyaránt felnéznek a tündérekre. A hatalmukra, a tudásukra még a külsejükre is. Viszont, mindez kemény munka, kitartás és fegyelem eredménye. Minden tündér sokat fáradozik, tanul az idősebbektől, hogy végül azzá lehessen, aki. Segíthessen az embereken, varázsolhasson, vagy akár tündérkeresztanya váljon belőle. Nem mondom, hogy a kezdetek kezdetén, talán inkább valahol félúton, de elrontottam. Van, hogy azt teszed, amit kell, ami helyes, mégis ez az, ami tévútra visz. Megtanulsz hinni, eltökélten segíteni akarsz annak, aki bajba kerül, képes vagy megtalálni a módját is, mégis csak ártasz vele, másoknak és magadnak...

Egy késő esti órán kezdődött... Mindaddig egészen szépen alakult a sorsom. Nem mondom, hogy minta tündér voltam, persze voltak apró botlásaim. De hát kinek nincsenek? Akkor azonban még inkább közelebb kerültem tündérlétem szomorú végéhez. Az Elvarázsolt Erdőben új királynét koronáztak. Leopold király másodszor is egy csodaszép feleséget választott, miután első asszonya eltávozott. Addig nem igazán ismertem a történetüket, hiszen még nem kifejezetten érintkeztem az ottani emberekkel. Az új királynő azonban nem volt boldog. Szenvedett, gyászolta meggyilkolt szerelmét és fogolynak érezte magát saját palotájukban. Mindezt hosszú és részletes történetben elmesélve hallottam az ő szájából. No persze ehhez az kellett, hogy azon a bizonyos éjszakán megmentsem az életét, és szépséges arcát attól, hogy egy zuhanás után végleg eltorzuljon, olyannyira, hogy szerettei se ismerjenek rá a koporsóban. Százszor és ezerszer gondoltam vissza évek múltán arra az estére, és mindig arra jutottam, bár ne tettem volna, bár ne is jártam volna arra, vagy csak ne lett volna módom rá, hogy ne hagyjam meghalni. A királynő szép volt, mint a hozzám hasonlók, de a szívét már rágta a sötétség, aminek végül megadta magát. Én a boldog befejezést kínáltam neki, ő viszont a félelemtől megrettenve a düht választotta, ami erőt adott neki ahhoz, hogy azzá legyen, akinek ma ismerik, a Gonosz Királynő. Minden erejével próbált küzdeni, hogy olyan legyen, mint az édesanyja, Cora, aki szíveket tépett ki, csupán kedvtelésből. Mégis az ő nyomdokain haladt tovább. A Sötét Úr megmérgezte a fájó, sebezhető szívét, és a mágia sötét oldalára csábította azzal, hogy varázsolni tanította őt. A sötét erő nyert, mindazok ellenére, amit tenni próbáltam. Regina ellökött magától, csírájában elfojtva a kezdődő barátságunkat. Hazudtam érte, elszöktem, mikor nem lett volna szabad, ok nélkül nőttem meg, és még tündérport is loptam érte, csakhogy megtaláljam a lelki társát, és hozzá repíthessem. Minden próbálkozásom hiábavaló volt; ott és akkor elhittem, amit Regina mondott, hogy rémes tündér vagyok. Végül mindamellett, hogy elvesztettem a hitem saját magamban; Blue, a Kék Tündér bizalmát is eljátszottam, aki már a sokadik esély után úgy döntött, nem ad nekem egy újabbat. Megbüntetett és elvette a szárnyaimat, megfosztva ezzel minden erőmtől és attól, aki mindaddig voltam és akinek mindig is lennem kellett volna.

Egyedül, sebezhetően és elveszetten kerestem a módját, hogy eltűnjek mindenki szeme elől. Évekbe tellett ugyan, de hosszas alkudozás, némi kis csalás, fenyegetőzés és jó pár kaland után sikerült eljutnom Sohaországba, Viszont már semmi nem volt ugyanolyan, mint ahogy erről a helyről meséltek. Sötét volt és varázslattal teli. Pán Péter és az Elveszett Fiúk alakították a valaha ragyogó világ sorsát. A világ, amit a képzelet irányít, az itt élők épp annyira megváltoztak, mint én magam. Szégyelltem magam és végtelen szomorúságomban új otthonomban magányra ítéltem magam. Itt tanultam meg magamra vigyázni varázslat nélkül, két lábbal a földön járni, gondoskodni magamról és alkalmazkodni másokhoz és az élethez. Oly sok év telhetett el. Ezen évek alatt mindvégig arra vágytam, hogy bosszút álljak Reginán, mindazért, amin miatta, csakis miatta mentem keresztül. Talán én vágytam rá elég erősen ahhoz, hogy szinte az ölembe pottyanjon, méghozzá nem is egyedül. És lám, kinek a segítségére volt szüksége? Szörnyen emberien és naivan azt hittem, ez lesz a legjobb alkalom, hogy Regina vezekeljen. Olyan könnyű lett volna porrá zúzni a szívét, mikor a kezemben dobogott, vagy csak megnehezíteni, hogy megtalálja a fiát Henry-t... A Regina által gonosznak, önzőnek, kegyetlennek és ostobának nevezett Hófehérke, azonban új otthont kínált a segítségemért cserébe. Új esélyt arra, hogy valamit újrakezdjek, aminek még köze van a régi önmagamhoz.

Ahhoz, hogy segítsek, valaki mást el kellett árulnom, aki éppúgy Sohaország része, mint már én is... És bár nem rajtam múlott, "hazatérhettünk" egy olyan helyre, amihez még egyik világ sem hasonlított. Storybrooke viszont, nem csak lehetőségeket hozott, hanem a régi ismerősöket is visszaterelte az életembe. Blue továbbra is vonakodott segíteni, a tündérekből lett apácák pedig csakugyan furcsán néztek rám, Peter sem bízott bennem, Bae felnőtt, még Hook sem volt már a régi. Kész voltam kihasználni minden lehetőséget, hogy változtassak azon, milyen kellemetlen is így itt lennem. Mivel azonban hittem benne, hogy ha itt lenne az idő, meg tudnám csinálni, ez az "idő" el is érkezett. Peter elengedte az árnyékot, ami Storybrookeba és megölette vele a Kék Tündért hogy zűrzavart keltsen míg megszerzi amit akar, átkot szórjon a városra, ahogy azt annak idején Regina is tette. Az egyetlent, akinek a bocsánata visszaadta volna a szárnyaim. Regina képes lett volna visszaadni az életét, és az átkot is visszavonni, azonban ehhez egy túl erős varázslatra és a Fekete Tündér pálcájára volt szükség. Míg Bae, a Herceg, Hook és én Blue ravatalához igyekeztünk, követett Peter árnyéka, hogy megakadályozzon a pálca megszerzésében. Ez a kegyetlen és sötét árnyék volt az én nagy esélyem. Négyünk közül csakis én lehettem képes megállítani.

Ám ehhez olyasvalamit kellett tennem, amit már sok-sok éve még csak meg sem próbáltam, hinni magamban. Minden (akarat)erőmet összeszedve ismét a levegőbe emelkedtem és az árnyat sikerült visszaűznöm az árnyéksíkra, a Kék Tündér pedig abban a pillanatban, ahogy az árny ereje megszűnt létezni, felébredt és mivel bizonyítottam, hogy ismét képes vagyok hinni, egy sokadik esélyt adott, és azzal együtt vissza a szárnyaimat. Ismét tündér voltam, a szó legszorosabb értelmében. És bár ezzel még nem szűnt meg a fenyegető veszély, Peter pedig valószínűleg a legnagyobb ellenségeinek listáján tud már engem is, azért amit tettem, mégis megbocsátottam Reginának, akinek a boldog befejezése közelebb van, mint azt ő gondolná, talán én is otthonra lelhetek ebben a városban. Titkon viszont arról álmodozom, hogy Sohaországot, ahol olyan sok időt töltöttem, ismét olyanná teszem, mint amilyen régen volt, mikor születtem. Kitartó vagyok, és akaratos, most már ismét hiszek, úgyhogy megtalálom a módját, és reményeim szerint annak is, hogy Peter is a jó útra találjon, hogy olyan legyen, amilyennek mindig is ismertem láttam őt...